Hajnal. Remélve indulok útnak
Hajcsatja még mindig a kezemben.
Távolodom a bőrétől, hangtalan érintésétől.
Elutazom, karba fogni hagyom néhány gondolatom.

Reggel. Suhanó koronái a fáknak 

Hajcsatja még mindig a kezemben. 

Távolodom könnyes szemétől, búcsút intő kezétől.

Menekülök, elnyomom álmaimmal vívó bánatom.

Eltévedek. És újra eltévedek nélküle.

Várok, a bánat talán vitorlát bont.

A saját hangom, azt mondták arra támaszkodhatom.

Mégis a kikötőben nem mozdul a szél, 

Így tehetlenül várom a reptéren a beszállás kezdetét.

Tévedés volt. Tévelyedett gondolat mely

Tőle ily őrültségre sarkallt. Megvesztem talán?

Ez örök talány marad, hogy az értelem falán

mi késztetett hamis kényszerképzetet  gyártani

s kettőnk közé hagyni állani a távozás ily nyomorát.

Gazdátlan reptéri újságok. Haj de tele van a tököm az unalmas versrészletekkel amik ilyenkor kavarognak a fejemben. Csupa felszállásra képtelen törött szárnyú madár.Várnak egy új gangon a nyomorúságos kifosztottság pillanatai.

A vak alázat amivel megpróbálok velük harcolni. 

Peremről levadászott remények és

Ismét csak a kétségbeesés halk szavai.

Szárnyalok. Mert stroboszkópként villanó képkockákon látom:

hogyan ölte meg lelkemet gúzsba kötő magányom Olga.

Hogyan feszült s ernyedt az orgazmustól beste teste,

mintha ez lenne a világ mozgatórugója. Minden áldott s áldatlan este,

s bármikor, ha úgy tartotta nimfomán kedve, játszhatott rajtam, mint orgonán.

Előcsalva belőlem is a rejtőző állatot, s nevem azóta is csak rejtett

idegpályáimon magamban öntudatlan szótlanul ejtett: Kira.