Kényszerpályán haladok.

Korom vesz körül. Korom körülvesz.

Lejtőn voltam de mintha éreznék valami változást.

Egy hegy gyomrában mint Jónás ültem,

áthatolhatatlan látássérült sötétben tapogatózva,

haladtam merre vitt a  katlanba zárt világom.

Nem enyhült súlyos magányom.

Tévedések sora vezetett oda hol vagyok

s bár tudom mások problémái is nagyok,

az enyémek a közepebb kor borzalmához hasonló

belső haragok nyomott rágódásából valók.

Mondhatom magamnak van kiút de nem látok.

Talán ezredévnyi családi átok súlyt engem? Nem

tudom mivel érdemeltem e csapást erős vagyok.

De érne inkább bárki mást a múltam.

14 éves még alig voltam már nemcsak a szelét küldte

rám a Halál, megjelent Ő maga a Hatalmas Cár s vitte…

Mit mondok marcangolva-tépte életem részét,

ragadva belőlem is jó nagy lélek-csészét.

Nem sírtam, csak túléltem.

Végigéltem más sok szerelmi látnok által hihetetlennek

vélt valós eseményt, képezve önálló magány-harcost

belőlem, csodát már nem is kerestem.

Aztán jöttél Te.

Fehér Óriás erőd eljut már hozzám, s Van alagutam

mely végén látom a reményt, mint apró mégis Hozzád

csalogató fényt: érezlek már mint keskeny tű fokán sejlő

értelmet adó lélek-gyógyító sugárt;

Szeretlek

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.