Életlenné lett képeidet nézem

Szemem nedvessége tette ezekké

Remélem, érzed ez élhetetlenségem mely

Lételememmé lett végleg lelked vértjén

Tévelyedetté lett éltem képeiben nézlek

Nem lévén véletlen, részemmé lettél

Merészebb végzetet képzeltem véled

Mert éhezem mély-léted végtelenjét

Háborodottá vált magányom vagányan támad,

ágál gyáván fájva, bátortalanná távolodó árván

járkáló vággyal ártva, álommá állt lánytól járomba

hajtott, jajtól hangos állam hangtalan már

Szeretném e leckém fájdalmán átlátva

ajkaidra látni ajkaim cserepét

S még egyszer érzékeny lelkemben

Mondani: Te… Csak Te… Csak Te… meg én…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.